2010. november 22., hétfő

Mass(a) effect?

Felipe Massa nem élete formájában hagyta maga mögött a 2010-es szezont, legalább is ez az, amit a média sulykolni igyekezett. A világbajnoki küzdelembe idén beleszólni nem tudó brazil pilóta szenvedésének okát szinte mindenki tavalyi hungaroringi balesetének tudja be. De vajon erről van-e szó, vagy más tényezők is elősegítették a Massa körüli jelenlegi állapot kialakulását?

A közelmúlt sem volt mentes hasonlóan súlyos balesetektől, majd az adott versenyzőket visszatérésükkor hasonlóan kétkedve fogadták, érdemes ezekre az esetekre egy pillantást vetni.
Elsőként az időben legközelebbi példa Ralf Schumacheré. A "rekordvilágbajnok kisöccse" státuszt 2003-ban szinte levetkőző, és a világbajnoki küzdelembe ezáltal belecsöppenő német számára keserű csalódás volt, amikor kiderült, hogy az emlékezetes rozmár orrú Williams nem lesz képes tartani a lépést az élmezőnnyel. Ilyen körülmények között jutottunk el 2004-ben az Egyesült Államok nagydíjáig, ahol egy falbacsapódás után több helyen is megrepedt a gerince, és csak a szezon utolsó néhány futamára térhetett vissza, igaz egy dobogós hellyel. A következő esztendő a Toyotánál találta, ahol az év második felére magára talált, innentől kezdve viszont 2007 év végi távozásáig egyre kevésbé sikerült jó eredményeket produkálnia.
Egy másik eset egy másik Schumacher nevéhez fűződik, Michael Schumacher Silverstone-i kettős lábtörése 1999-ben azt jelentette, hogy abban az esztendőben sem szerezheti meg a Ferrari (és saját maga) által hőn áhított világbajnoki trófeát, rosszabb esetben azonban egész versenyzői karrierjének búcsút mondhatott volna. Schumacher azonban visszatért még abban az évben, és az utolsó két futamon két dobogós helyet szerzett, majd azt követő öt esztendőben besöpörte a bajnoki címeket. Különösebb magyarázatra nem szorul...
Olivier Panis hasonló balesetnek volt szenvedő alanya. A Formula-1-ben 1994-ben debütáló, 1996-ban egy szerencsés győzelmet arató francia számára 1997 lehetett volna az áttörés éve. A Ligier-ből Prost-tá átvedlett szinte nemzeti csapat autója, ha a világbajnoki címre nem is, de futamgyőzelemre képes lehetett volna, ezt az év elején megszerzett nagyszerű dobogós helyezések, és a bajnoki tabellán elfoglalt előkelő helye is bizonyítja. Azonban Montreal-ban megtörtént az a baleset, ami után a szezon utolsó három futamára térhetett csak vissza. Panis a következő évben pontot sem szerzett, majd a rá következő szezonban is csupán néhányat, és hirtelen a kapukon kívül találta magát, majd mentve a menthetőt, a McLarennél vállalt tesztpilótai állást. Ez az állás pedig ismét visszaemelte az F1 vérkeringésébe, 2001-02-ben a Bar, majd általános meglepetésre további két esztendőre a Toyota hívta csapatába. Különösebb sikerek és feltűnés nélkül telt el az utolsó négy év, és a 97-es lehetőségeknek és eredményeknek végül soha nem jutott a közelébe már.
Végezetül álljon itt Mika Hakkinen iskolapéldája: a finn versenyzőt már-már mindenki a sportág örök ígéretének kiáltotta ki, sokan le is mondtak róla, hogy ennyi év után még lehet belőle "valami", pláne a súlyos Adelaide-i baleset után, ami miatt a helyszínen gégemetszést hajtottak rajta végre, és minden porcikája megsínylette ezt a behatást. Az Ausztrál Nagydíj akkor a szezonzáró volt, a finnek tehát volt majd' fél éve, hogy felépüljön a következő szezon kezdetéig, amelynek során szorgalmasan gyűjtögette a pontokat, de az istálló friss szerzeménye, az akkor még ifjú titán David Coulthard szállította a látványos, dobogós végeredményeket, 1997-ben pedig a győzelmeket, amikor egyszer csak felsőbb utasításra maga elé kellett engednie Hakkinent Jerezben, aki így nagynehezen összekaparta első futamgyőzelmét. Aztán hasonló szituáció a következő év nyitófutamán, Hakkinen behúzott két világbajnoki címet, Coulthard pedig nem talált rajta fogást ettől kezdve.

Négy eset, ebből kettő-kettő markánsan elkülönül egymástól. Ralf Schumacher tragédiája, hogy sem Frank Williams, sem Patrick Head nem szívbajosak, ha akár egy világbajnokot kell is lapátra tenniük. Schumacher és Montoya egymással és a csapattal való viszonya sem volt rózsás, de nem volt kérdés, hogy az egykoron virágzó együttműködésnek meg kell szűnnie, Ralf pedig továbbállt a Toyotához, amely nagyjából azt várta tőle, mint amit bátyja a Ferrarival művelt, és mivel nem kapta meg, megkezdődött az egyik félnek sem használó sárdobálás. Ralf Schumachert a Williamsnél is, és a Toyotánál is csak egy eszköznek, egy átlagos alkalmazottnak tekintették, akit a világ legtermészetesebb módján pótolni lehet.
Olivier Panis bár francia volt, mint a csapatfőnök Alain Prost, ez sem segített rajta, majd karrierje alkonyán a fent említett két csapat amolyan zsoldosként inkább fejlesztői munkája miatt szerződtette, az eredményt pedig elsősorban az aktuális csapattársaitól várták.
Az érem másik oldala Michael Schumacher, aki teljessé tette a Todt-Brawn és az ő nevével fémjelzett triumvirátust, és hihetetlen támogatást kapott az egész csapattól, hiszen ha vele nem sikerül bajnokságot nyerni, akkor senkivel, és e praktikus és anyagias szemlélet mellett is baráti viszont ápolt a csapatfőnökkel és a technikai igazgatóval. Mika Hakkinen Ron Dennis számára az volt akkor, mint jó tíz évvel később Lewis Hamilton, valaki, akiben meglátta azt a tehetséget, amit mások nem. 1995-96 telén a lábadozó pilóta és a csapatfőnök napi kapcsolatban voltak, és Ron Dennisnek oroszlánrésze van abban, hogy védence olyan fizikai és mentális állapotban vághatott neki a következő szezonnak, amire kevesen számítottak, és az 1997 végi, 1998 eleji csapatutasításainak köszönhetően két győzelemhez jutó, és egy lélektani határt maga mögött hagyó finn két világbajnoki címe sokkal több volt, mint amit pályája kezdetén jósoltak.

Ralf Schumacher és Olivier Panis felépülésük során és után nem kaptak különösebb támogatást aktuális csapataiktól, Mika Hakkinen és Michael Schumacher viszont ezt maximálisan megkapta, az eredményeikhez különösebb kommentár nem szükséges.
Massa vajon megkapta, megkapja-e ezt a fajta támogatást? A média előtt talán a legismertebb pilóta-versenymérnök viszony a Felipe Massa - Rob Smedley párosé, és az angol mérnök azon túl, hogy mindent megtesz szakmai szempontból Massa fejlődéséért, jó barátságot is ápol a brazillal. Nem véletlen, hogy amikor nemrég a Massa kiválásáról szóló hírek felröppentek, azok azt is megemlítik, hogy "Smedley-stől" állhat odébb. Ez mind szép és jó, és az újkori Formula-1 kissé elhidegült világában egy üdítő kivétel, ugyanakkor mégis csak egy versenymérnökről van szó, ami messze nem ugyanaz, mintha az embert egy Jean Todt vagy egy Ron Dennis patronálja. Jelen esetben Stefano Domenicallinak kellene, kellett volna, lehetett volna ezt megtennie, azonban ő a 2008-as színrelépésekro gyakorlatilag megörökölte mind Räikkönent, mind Massát, mint a Todt-éra hosszútávú utánpótlás párosát (2001-ben Räikkönen, 2002-ben Massa debütált újoncként a Ferrari motorral hajtott Sauberben. És legyen bármilyen jó szeme is Sauber úrnak az ifjú tehetségek felismeréséhez, mégis csak egy svájci üzletemberről van szó, akinek kerülnie kell a kockázatokat. Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy e két versenyző Sauberes bemutatkozása, majd Ferraris csapattaggá válása nem a véletlen műve, de ez már egy másik történet...). És Domenicallinak nem szívügye X vagy Y pilóta minden áron való csapatnál tartása. Elég arra gondolni, hogy a csapat korábbi legendáját, Michael Schumachert hogyan akarta eltávolítani szaktanácsadói posztjából, majd amikor Massát kellett helyettesíteni, rohant a némethez, akinek több esze volt mint nyakfájása, és nem vállalta a beugrást. Domenicalli ugyancsak sikeresen lerombolta a Ferrari-t évtizedes múltra visszanyúlóan, tesztpilótaként világbajnoki címekhez segítő Luca Badoer renoméját, akit felelőtlenül, minden előzetes tesztlehetőség nélkül (természetesen a szabályok sem adtak erre lehetőséget) dobott be a mélyvízbe, tíz év kihagyás után. Szegény Badoernek nyilván egy álma vált valóra, amikor egy Ferrarit bíztak rá Formula-1-es versenyen, de ha nem abban a korban és helyzetben van, valószínűleg ő sem vállalja. A szezont pedig a Räikkönen-Fisichella párossal fejezte be a Ferrari, akik a fejlesztések leállításával sokat nem tudtak már hozzátenni az évhez, de Domenicallinak mindegy is volt, hiszen a két versenyző repült. Massát visszavárták, további két éves szerződést hosszabbítottak vele, de a menedzsment egyértelműen Alonsót támogatja, Massa pedig a "kettes" szerepére lett kijelölve.

De mért csak kettes? Ami óta a 2003-as, teljes szezonos Ferrari tesztelésből visszatért, évről-évre folyamatosan fejlődött, nem akármilyen csapattársak mellett. 2006-ban került a Ferrarihoz, és azóta három világbajnok is megfordult a csapatnál, Massa képviselte az állandóságot. 2008-ban önerőből a világbajnoki címért harcolhatott, majd 2009-ben a pocsékul kezdett szezon után az ő vezérletével mászott ki a Ferrari a slamasztikából, aminek csúcspontja a németországi dobogós hely volt, majd jött a Hungaroring, pontosan Massa karrierjének akkori csúcspontján.
2010-ben két dobogós hellyel nyitott, másodjára, az Ausztrál Nagydíjon nem túl meggyőző versenyzéssel jutott el harmadikként a célig, de pont ez az az akaraterő, és szívósság, ami által megszerzett értékes pontok az év végi elszámolásban sokat jelenthetnek. Néhány futam után még a vb-összetett élén is Massa neve állt, és amikor Alonso eldobta magától a lehetőségeket, Massa volt ott és gyűjtötte be a Ferraris pontokat (Monaco, Törökország). Jött azonban a Német Nagydíj, de micsoda különbség az egy évvel korábbi csúcshoz képest, ez a futam úgy vonult be azóta a történelembe, mint a 2001-es és 2002-es Osztrák Nagydíj, ahol Barrichello adta tudtára a világnak, hogy a Ferrari őt csak "ilyen célokra" tartja. Meglepődni sem lehetne azon, ha Massának egész egyszerűen elment volna a kedve a Ferraritól és az egész "sportnak nevezett" Formula-1-től. Ez után is voltak magas színvonalon teljesített versenyei (Spa, Monza, Korea), de az ő bajnoki esélyeit már a szezon közepén semmibe vevő Ferrari politikája (ha a Hockenheimben csapatutasítás nélkül futnak be, Alonso 116-92-re vezetett volna csak, ami kevesebb mint egy futamgyőzelemnyi távolság...), és a korábbi csapattársak támogatása után kinek lenne kedve egy újabb házon belüli konkurens szekerét tolni?

Lehet, hogy a számadatok és mutatók az év végén drasztikusan Alonso javára billentették a mérleg nyelvét, de megítélésem szerint ehhez sok köze Massa balesetének nincs. Amíg csapaton belül hagyták, hogy a két versenyző a pályán vigye döntésre a dolgot, a különbség elenyésző volt kettejük között. A pontverseny alapján látszólag megkérdőjelezhető, hogy Massa alkalmas-e első számú pilótának, az azonban teljesen egyértelmű, hogy mára kinőtt a beletörődő másodpilóta keserű szerepéből. A következő szezon pedig vízválasztó lesz számára, akármelyik csapatnál is tölti azt, hogy maga mellé tudja-e állítani, elsősorban a pályán mutatott teljesítményével a felsővezetést.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése