2013. március 28., csütörtök

Kire haragudjunk?

1982, San Marino-i Nagydíj. Az élen a Ferrarik száguldanak a meglehetősen egyértelmű kettős győzelem felé, elöl Gilles Villeneuve, mögötte Didier Pironi. A francia a futam leintéséig kétszer is megelőzi kanadai csapattársát, aki azonban vissza tudja venni a pozícióját, majd Pironi harmadszori előzésére a kockás zászlóig már nem tud reagálni. A dobogón - enyhén szólva - tapintható a feszültség, a frusztráltság és a düh. A Ferrari vezetése a verseny végkifejlete előtt kialakult sorrendet véglegesnek tekintette, így Villeneuve-Pironi sorrendben kellett volna bezsebelniük a maximális 15 pontot. Pironi győzni szeretett volna, de legalább is megküzdeni Villeneuve-vel, így fittyet hányt a csapat elvárásaira, amit Villeneuve eleinte annak tudott be, hogy a Ferrari hazai környezetében a szurkolók kapjanak egy kis látványt a pénzükért. Abban a szezonban, amelyben végül egyetlen győzelem is elegendő volt a világbajnoki cím elhódításához, a Ferrari ekkor kellően erősnek tűnt ahhoz, hogy kettős győzelmek sorozatával meneteljen a bajnoki címekig. A beavatkozásuknak vagy be nem avatkozásuknak nem sokkal később közvetve tragikus következményei lettek.

Hogy hogyan járt el a Ferrari és két pilótájuk azon a versenyen, azóta sokszor és sokan méltatták, magyarázták, és a Maláj Nagydíjon történteket követően újra szóbakerült, mint múltbéli példa. Egy csapat számára nem lehet más a végcél, mint hogy év végén ők emelhessék a magasba a konstruktőri trófeát, egyik versenyzőjük pedig az egyéni küzdelmekért járó bajnoki címet hódítsa el. Egy kettős győzelem felé haladva a csapat nyilvánvalóan maximalizálja az adott futamban lévő lehetőségek kiaknázását, és a versenyzőik közötti sorrend talán kevésbé lényeges. Magukat a pilótákat viszont sokkal kevésbé motiválja a csapat kettős győzelme, ha nem ők haladnak az élen, mivel saját lehetőségeikből nem hozták ki a maximumot. Kockáztatnák-e a 2. helyért járó biztos pontokat a győzelemért? Valószínűleg igen. Kockáztatná-e a csapat az első két helyért járó masszív pontmennyiséget azért, hogy egyik vagy másik versenyzőjük "éhségét" csillapítsa? Valószínűleg nem. De hogyan dől el, hogy ki lehet az a kedvezményezett, aki megtarthatja az első helyét, és az, aki átveheti az első helyet?

Egy korábbi írásban, a csapaton belüli kiemelt szerepeket vizsgálva már szóba kerültek olyan múltbéli esetek, amik alapjául szolgálnak a problémakör megértésének. Az 1950-es években bevett szokás volt, hogy az arra rászoruló pilóta csapattársa működőképes állapotban maradt autójába a verseny közben beülve ért célba, amiért megosztva kapták a pontokat, előfordult, hogy a győzelemért járó pontokat is. Hogy ez a csapat utasítására történt, vagy a helyét átadó versenyző saját belátása szerint döntött így, esete válogatja. Nem túlzás azt állítani, hogy egy-egy ilyen döntésen karrierek múlnak. Ritkán fordul elő, hogy a kölcsönt a másik fél visszakapja, vagy legfeljebb csak akkor, amikor már nem számít. Coulthard, Barrichello és napjainkban Webber az, aki kénytelen elviselni, hogy olyan csapattárs mellett (mögött) versenyez, aki a csapatvezetés teljes bizalmát élvezi, és végül besöpri az elvárt eredményeket. Az ilyen felállás általában azt szokta eredményezni, hogy a csapat magáénak tudhatja az egyéni világbajnoki címet, a konstruktőri cím viszont nagyban múlik a hátrányos helyzetbe hozott versenyző motiváltságán.

A Red Bullnál napjainkra kialakult helyzet egyik indító momentuma a 2010-es szezon utolsó néhány futamán következett be, amikor elsősorban Alonso és Webber küzdöttek a világbajnoki címért, mögöttük valamivel lemaradva pedig Vettel és Hamilton gyűjtögette a pontokat. Ebben a helyzetben azonban a Red Bull vezetés úgy látta jónak, hogy ahelyett, hogy logikusan, a bajnoki címre matematikailag esélyesebb Mark Webbert támogatná az Alonsoval szembeni párharcban, és ezzel kinyilvánítaná, hogy első és második számú pilótát foglalkoztat, amellett tette le a voksát, hogy nem támogatta Mark Webbert Sebastian Vettel kárára, hanem hagyta győzni a németet pl. a Japán Nagydíjon, amit kifelé úgy kommunikált, hogy nem tesz különbséget versenyzői között. Valójában természetesen igen, csak az a furcsa helyzet állt elő, hogy a kedvezményezett pilótájuk volt jókora lemaradásban. A Red Bull vállalta annak kockázatát, hogy a Vettel által elvett pontok hiányában Webber elveszítheti a bajnoki címet, egyúttal azt is, hogy Vettel az így megszerzett pontokkal együtt sem lesz világbajnok, holott lényegesen kisebb kockázatot jelentett volna Webber támogatása.
Legalább is a 2010-es világbajnoki cím vonatkozásában. Mark Webber ugyanis 2010-ben is már 34 esztendős volt, egy világbajnoki címmel a zsebében pedig akár a visszavonulás mellett is dönthetett volna könnyedén (a bajnoki címe megszerzésének lehetősége (illúziója?) az, ami azóta is motiválttá teszi az ausztrált abban, hogy kiemelkedő munkát végezzen). Ebben az esetben a Red Bull 2011-ben ott állt volna egy az előző két szezonban a bajnoki címről lemaradó, csalódott Vettellel és egy a Red Bull Junior Programjából felhozott, nem túl rutinos ifjonccal. Ehhez képest egy mentálisan megerősödött vilábajnokkal és egy a Schumacher-érát idéző dominanciával a Red Bull és Vettel lemosták a komplett mezőnyt, Mark Webbert is beleértve, és megvédték bajnoki címüket. A 2011-es szezon végén pedig a napokban a Red Bull vezetősége által ellenpéldaként citált Brazil Nagydíjon Mark Webbert hagyták nyerni, de Vettel ekkor már hosszú futamok óta bajnok volt.
A sportág modern kori történelmében az 1980-as évek második felének legendás McLaren-Honda-Prost-Senna felállás óta nem fordult elő, hogy egy a csapatnál bajnoki címet szerzett pilótát követően a csapattársa is bajnok legyen, míg együtt versenyeznek. Ennek fényében Mark Webber kilátásai nem túl jók azok után, hogy Vettel 3-0-ra vezet vele szemben. Úgy pedig még kevésbé, hogy a 2013-as szezon elején Vettel háromszoros világbajnokként fiatalabb, mint Mark Webber 2002-es bemutatkozásának idején... Vettel felépítése a Red Bull számára sikertörténet, amit nem szívesen akasztanának meg azzal, hogy hagyják Mark Webbert fölékerekedni. Egy-egy győzelem elszalasztása nyilvánvalóan bele kell, hogy férjen, pláne úgy, hogy az csapaton belül marad, és pláne úgy, hogy Mark Webber nagyon is megdolgozott érte, és neki is szüksége volna a pozitív visszacsatolásra, így a csapat ésszerűen (?) döntött úgy, hogy nem nyúl bele az egyenlő feltételek között csapaton belül kialakult sorrendbe. Vettel másként vélekedett, és felmérve azt, hogy hosszú távon legveszélyesebb ellenfele aznap biztosan nem szerez pontot, igyekezett kihasználni a lehetőséget. Ami azonban kívülről egy klasszikus és emlékezetes előzési manővernek tűnt, más miatt vált emlékezetessé, ami után a szokásos pókerarcoknak nyoma sem volt, Webber már a dobogón sem rejtette véka alá érzelmeit és egyébként kulturált formába öntött mondanivalóját Horner és Marko megnyúlt arccal konstatálta.

Kire haragudhat Mark Webber? A csapatra, amely őt arra kérte, hogy spóroljon az erőforrásokkal, ezáltal kiszolgáltatott helyzetbe hozva őt? A csapatra, amely Vettelt arra kérte, hogy tartsa a pozícióját, de nem lépett fel kellő eréllyel akkor, amikor a német ráközelített és megelőzte? A csapatra, amely nem tett semmit az előzés után? A csapatra, amely próbálta magyarázni a történteket, és aminek semmilyen következménye nem lesz? Vagy Vettelre, akinek győzni akarása elnyomta szövegértési képességeit? Egyáltalán, milyen íratlan szabályok vonatkoznak arra, hogy egy háromszoros világbajnok adott körülmények között mit tehet és mit nem? Mi számít az eredmény befolyásolásának: ha valakit arra utasítunk, hogy engedje előzni csapattársát, vagy arra, hogy ta tartsa a pozícióját, esetleg ki sem adunk egzakt utasítást, csak úgy időzítjük a kerékcserét, hogy általa történhessen meg egy pozícióváltás? Min múlik az, hogy sportszakmai eredményektől függetlenül milyen bánásmódban részesítünk embereket? Léteznek-e még sportszakmai és emberi szempontok az F1-ben, vagy minden a profit maximalizálás oltárán kerül feláldozásra?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése